Az én „problémám” az, hogy a gimiben elég sokan melegnek hisznek. De most már nem csak ott, hanem több helyen is érzem, hogy figyelnek, beszélnek rólam, nevetnek rajtam. Tudom, hogy ez már valamilyen szinten paranoia, de szerintem azok az emberek tesznek paranoiássá, akik állandóan szekálnak és beszólogatnak. Volt, hogy meg akartak verni, csak mert azért, mert szerintük meleg vagyok. Miért kell ismeretlenül ítélkezniük? Sosem fogom megérteni... De sajnos az emberek szeretnek pletykálni, és már a gimi nagy része elhiszi rólam, hogy meleg vagyok.

És az a helyzet, hogy ez igaz is! A barátaim tudják rólam, és mivel sok barátom van, ezért ha kell, megvédenek ezektől az emberektől – ami jólesik, hiszen tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. Nagyon sokat szenvedtem már, de megtanultam, hogy nem vagyok kénytelen elviselni a rosszindulatukat, és erősnek kell lennem, nem szabad foglalkoznom velük, ha beszólnak. Hagyom, hogy elmenjenek a fülem mellett a megjegyzéseik, ha pedig nagyon néznek, akkor egyszerűen elfordulok tőlük. Rengeteg barátomtól kaptam már azt a tanácsot, hogy ne foglalkozzak ezekkel az emberekkel, hiszen a másságom miatt semmivel sem vagyok kevesebb náluk, sőt...

Szóval nekem az lenne a tanácsom mindenkinek, aki ilyen helyzetben van vagy volt: tényleg ne foglalkozzon az ilyen emberekkel, mert egyszerűen arra nem méltók, hogy foglalkozzunk velük!

Ezért a kampányért nagyon hálás vagyok, mert teljesen egyetértek. Sajnos én úgy vettem észre, hogy a mai világban a tolerancia elveszett...

Én egy 13 éves, pánikbeteg lány vagyok. Egyik nap mentő vitt el az iskolából a kórházba, mert egy roham után percekig nem tértem magamhoz. A földön feküdtem magzatpózban, görcsölt az egész testem, az osztálytársaim pedig hangosan hahotáztak, hogy hogyan lehetek ilyen szánalmas. Az egész osztály azt hiszi, hogy csak fel akarom hívni magamra a figyelmet. Igaz, tényleg szeretek a középpontban lenni (valójában ki nem?), de nem ilyen áron!!! Nagyon rosszul esik, hogy a depressziómhoz és a pánikbetegségemhez hozzájárul ez – hogy nevetségessé tesznek! A szüleim is úgy kezelnek, mint egy 5 éves kisgyereket, nem hagyják, hogy éljem az életem, és ez is nagyon kiakaszt. Rengeteg problémám van, és mindenki csak nevet rajtam. Sajnos kicsúfolják, lenézik azokat, akik nem teljesen egészségesek. Nagyon sajnálom, hogy 13 évesen kell megtapasztalnom az emberek korlátoltságát. Van egy osztálytársam, akinek most halt meg az édesanyja. Ő az egyetlen, aki átérzi a fájdalmamat, és tudja, min megyek keresztül. Remélem, egyszer kilábalok ebből az egészből, és akkor rájönnek az osztálytársaim és az egész iskola, sőt az egész világ, hogy mekkorát tévedtek, amikor kinevettek!

Nagyon tetszik a kampányotok! Rendkívül örülök neki, hogy végre valaki(k) tesz(nek) azért, hogy legalább egy kicsit magukba nézzenek az emberek...

Engem is számtalan atrocitás ért régebben, leginkább azért, mert eléggé kövér voltam. Sokan gúnyoltak, és végül teljesen depressziós állapotba kerültem. Megesett velem olyan is, hogy csak úgy ok nélkül fejbe vágtak, ütöttek, ahogy csak bírtak – azzal fenyegetőzve, hogy ha szólok bárkinek is, akkor még jobban megvernek. Emiatt a szüleimnek is sokszor kellett hazudnom, ugyanis nagyon féltem ezektől a fenyegetésektől. Hat év után végül hazajöttem egyik délután, leültem, és kitört belőlem a sírás. Ekkor elmondtam mindent a szüleimnek (a fenyegetést is), és ők azonnal átírattak egy másik suliba! Igaz, hogy csak 2 évig jártam oda, de az a 2 év jelentette számomra a depresszióból való kilábalás kezdetét! Nem gúnyolt senki, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Boldog, kiegyensúlyozott lettem, elkezdtem táncolni, és egyszer csak azt vettem észre a 2 év után, hogy tíz kilóval kevesebbet mutat a mérleg. Ma már gimnazista vagyok, itt is elfogadtak, sőt már az életvidám csajt ismerték meg bennem!!!

Teljes szívemből támogatlak benneteket ebben a mozgalomban, és nagyon szurkolok, hogy ha nem is mindenkit, de sokakat sikerüljön elgondolkodtatni és helyesen cselekedni!

Rea

Én egy 16 éves, mozgássérült lány vagyok. Sajnos gyakran tapasztalom, hogy az emberek kicsúfolnak, lenéznek másokat, akik nem olyanok, mint ők, vagyis nem egészségesek – akik például sántítanak, szellemi fogyatékosok vagy (mint én) tolószékesek. Már évek óta nagyon keveset tudok sétálni, vagyis most már jóformán egyáltalán nem tudok, mert elgyengültek a lábaim, és ezért anya szokott az ölében vinni, amikor elfáradok. Ilyenkor sokan néznek, sőt szinte minden járókelő megbámul. Ez borzasztóan rossz érzés, de így szokott lenni mindenhol, amerre megyünk. Most vagyok elsős középiskolás, és örülök, hogy sikerült beilleszkednem az osztályba. (Igaz, más osztályokból még mindig csodálkozva merednek rám, de már a félsiker is haladás.) Nagyon megkönnyítené a dolgom, ha az emberek közvetlenebbek és elfogadóbbak lennének a betegekkel és mindenkivel, aki „más”. Szerintem őszinte és szép barátságok alakulhatnának, ha az emberek nem ítélnék el egymást a külső alapján, hanem előbb megismernék a másikat.
Gina

„Az iskolában, ahova járok, elsős korunktól tanítanak minket a tolerancia fontosságára. Például minden osztályba 3 különböző sérüléssel rendelkező gyerek jár. Működik nálunk Diák Önkormányzat, amelynek a tagjai ellátogattak karácsonykor Berettyóújfaluba, a roma gyerekekhez. Én nagyon szerettem volna menni, jeleztem is a tanárnál, hogy én bármit megteszek, csak lejuthassak oda, de a tanár azt mondta: sajnos csak tagok utazhatnak. Amikor már csak 2 nap volt az indulásig, kiderült, hogy az egyik gyerek az osztályunkból beteg, és engem választottak ki helyette. Az út 6 óra volt busszal, de megérte! Nagyon meghatott, mennyire örültek a gyerekek – el sem merték hinni, hogy hazavihetik az ajándékokat. Egy kislánnyal még interjút is készített a tévé. Megtudtuk, hogy kétszer volt nevelőintézetben, az anyja külföldön él, 9 testvére van, de sajnos egyikkel sem találkozott még, az apja pedig börtönben ül, és a nagyszülei nevelik. Most, hogy halottam ezekről a gyerekekről, nem átkozom az életet, ha egy kis bosszúság ér, mert rájöttem, hogy ennél százszor, ezerszer nehezebb sorsok is vannak. Mindenesetre nagyon nagy boldogságot okozott nekem az, hogy eljuthattam oda, és őszintén mondom, szívesen visszamennék még néhányszor.”

Lassan egy éve járok a barátommal, aki fekete bőrű. Két hónapja voltunk együtt, amikor összeszedtem a bátorságom, hogy áthívjam hozzánk és bemutassam a szüleimnek. Anyának nagyon szimpatikus volt, rögtön elfogadta, bár túlzottan nem örült neki, hogy félvér. Persze megértettem – ahogy ő is engem, hisz szeretjük egymást a fiúval. Apa próbált teljesen normálisan viselkedni, de neki nehezebben ment, mégis azt mondta: „Ha tényleg szeretitek egymást, nem fogok közétek állni, pedig jobban örülnék egy fehér bőrű fiúnak.” A vacsora után elindultunk a barátommal moziba. Útközben megállított minket egy banda, akiknek valamiért nem tetszett, hogy vele járok. Először csak megjegyzéseket tettek, de aztán elkaptak, lefogtak, és mozdulni sem tudtam. Berángattak minket egy sötét utcába, ahol a szemem láttára verték meg a barátomat. Képtelen voltam bármit is tenni, csak sírtam és kérleltem őket: hagyják abba! Szerencsénkre ekkor az egyik házból egy idős hölgy lépett ki, és ahogy meglátták őt a támadóink, ledobtak minket a földre. A néni gyorsan kihívta a mentőket, akik bevitték a barátomat a kórházba. Nagyon megrázott a dolog, és iszonyatosan bántott, hogy tehetetlenül kellett végignéznem az egészet. A kapcsolatunkat azonban még erősebbé tette ez az eset.

Mya

Általános iskolában kezdődött minden. Nem az a vékony típusú lány vagyok/voltam, de mégis mindig büszke voltam magamra! A mai napig örülök annak, aki vagyok. Aki lehetek ebben a világban…

Kicsivel teltebb vagyok az átlagnál, kerekebb formákkal rendelkezem. Ez sajnos az iskolában feltűnőbb volt, mint gondoltam. Normális osztály, összetartó közösségből mégis egy ellenszenves, klikkesedett csoport lett – aminek én voltam a központjában. A bántás központjában. És nemcsak szavakkal bántottak. Ami pedig a legfurcsább, hogy nem a lányok, hanem inkább a fiúk. Belém rúgtak, beszólogattak, és kritizáltak mindent, amit tettem. Annyira elfajult a helyzet, hogy klubot is alakítottak ellenem. Megrázó és fájdalmas dolog volt, amikor megtudtam, hogy a legjobb barátnőm az alapító tag.

Persze 5 év után ez már gyermeteg játéknak tűnik, de azok az érzések örökre megmaradnak. Ha visszaemlékszem, nem a boldog pillanatok jutnak eszembe, hanem az, hogy mennyire fájt, amikor belém rúgtak, megaláztak, mert nem olyan voltam, akit ők akartak.

Fel mertem vállalni magam. Volt, aki elfogadott, de mégsem mert kiállni mellettem. Ők voltak a „látszat barátok”.

Már végeztem a középiskolával, nemsokára osztálytalálkozóm lesz. És büszkén megyek el, a szemükbe nevetek, hogy nem tudtak tönkretenni. Hogy boldog vagyok, mert rátaláltam azokra az emberekre, akiket nem az érdekel, hogyan nézek ki, hanem hogy ki vagyok én! És ez a legfontosabb. Nem merültem el az önsajnálatban, hiszen nem az ő véleményük volt a döntő. Egyetlen dolog számít csak, hogy én így is szépnek tartom magam.

Tori

Harmadikos koromig imádtam suliba járni – vastagbélbetegségem ellenére is. Én voltam az osztály középpontja, és mindenki ismert az iskolában. Nagyon nyitott voltam az emberekkel. Majd pont abban az időszakban lett súlyosabb a betegségem (így rengeteg gyógyszert kellett szednem), mikor iskolát váltottam. Nem értettem, miért szól meg mindenki, mért nevetnek rajtam és miért nem fogadnak be az új osztálytársaim, mivel én nem láttam magamon változást. Majd egy idő után kezdtem beletörődni, és a nyitott, társasági emberből egy visszahúzódó nyuszi lettem. Kerültem mindenféle nyilvános helyet, sosem néztem vissza, ha utánam kiabáltak. Beletörődtem, hogy így kell élnem. Aztán megoldást találtunk a problémára. Egy igen drasztikus megoldást... Meg kellett műteni a vastagbelemet. (Vagyis ki kellett venni.) Több nyarat töltöttem kórházban, és hiányoztam egy egész félévet, de a tanáraim és az osztályom nagyon megértők voltak velem, mindenben segítettek. Már túl vagyok az egészen, végre a régi önmagam lehetek. De azon az időszakon átmenni maga volt a pokol. Megtanultam, hogy az emberekkel megértőnek és toleránsnak kell lenni. És ha ezt mindenki megértené, sokkal jobb lenne a világ!

Az én történetem úgy kezdődött, hogy nemrég elkezdtem változni. Sokkal komolyabb lettem, és „emós”. Ha a suliban vagyok, nagyon sokan beszólogatnak (nem valami szépen), és már volt rá példa, hogy a fiú osztálytársaim és évfolyamtársaim megütöttek. Elképesztő sokan utálnak kizárólag azért, mert más vagyok. Én tudom, hogy mi a problémám, és hogy miért lettem emós – azért, mert az egyik családtagom rákos beteg, és már nagyon ki vagyok borulva. Szinte mindig fent vagyok hajnalig, csak sírok és gondolkodom. Pár hónapja „rossz útra tévedtem”: cigiztem, piáltam, vágtam a kezem. Mindezt azért, mert a családomban problémák vannak, és mert nem vagyok képes elfogadni magam.
Borzalmas napjaim vannak az emberek miatt. Nagyon megbántanak, bár elgondolkodtam már rajta, hogy minek foglalkozom velük. Nem is kéne érdekelnie, hogy mit mondanak, de akkor is nagyon rosszulesik. Csak azért nem szólok vissza másoknak, mert nem süllyedek le az ő szintjükre… Én mindenkit elfogadok olyannak, amilyen – engem miért nem tudnak elfogadni mások ilyennek?
Üdv: Timi

Lassan egy éve jöttem rá, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Addig én is csak céltalanul sétálgató, átlagos tizenéves voltam, de most már van egy álmom, amiért érdemes küzdenem. Nem vagyok nagyon tehetséges, nincs jó hangom, nem szeretek sportolni, de írni mindig tudok, érzem, hogy ezzel kell foglalkoznom. Eleinte semmi gond nem volt: a barátaim támogattak, hitték, hogy képes vagyok megcsinálni, de bekerültem a középiskolába, és egy csapásra minden megváltozott. A tanév elején büszkén mondogattam, hogy mi a hobbim, mi tesz boldoggá. És mikor egy újság kifejezetten diákújságírók cikkeit tartalmazó rovatában megjelentek a cikkeim, gondoltam, innen már csak jobb lehet.

Ám csalódnom kellett. Csalódnom kellett a barátaimban, akiknek a lelkesedése megcsappant, de legfőképpen az új osztálytársaimban, akiknek hirtelen megváltozott a jelleme. Állandóan beszóltak, és bajuk lett azzal, ahogyan öltözködöm, rögtön „emo” lettem… Az fájt, hogy ők nem hittek bennem, és ennek szót is adtak. Én lettem az állandó téma, csak azt hallottam, hogy nekem nem sikerülhet semmi. Ezt persze egy idő után el is hittem. Nem volt – és még most sincs – ember, aki mellettem állna. Magamba fordultam, nem beszéltem senkivel, csak gondolkodtam. Ez az idő elég volt arra, hogy észrevegyem: nem érek semmit azzal, ha otthon ülök, eltávolodok a világtól.

Még mindig nem tudom pontosan, de úgy hiszem, hogy a többiek csak féltékenységből szóltak le. Féltékenyek voltak, mert rájöttek, nekik nem vezet sehova az életük, nincsenek céljaik. Mára már megtanultam, hogy kell elengedni a fülem mellett a megjegyzéseket, és azt is, hogy igaz, a barátok segítenek nekünk, de ha valamit nagyon akarunk, magunk is véghez vihetjük.

Sziasztok!

Engem is sajnos nagyon sok bántalmazás ér a külsőm miatt, és sokan „buzinak” is gúnyolnak! Amikor belépek az iskolába, egyből beszólnak páran. Engem már nagyon idegesít, mert hiába mondom nekik, hogy nem vagyok meleg, hisz van barátnőm, nem tudok olyat visszaszólni, amitől vége leállnának! Nem értem, miért baj, ha csőnacit vagy emós cuccokat hordok. (Van egy csomó barátom meg ismerősöm, akikkel szintén különbözünk egymástól, ők mégse gúnyolnak ki!) Ha meg durván szólnék vissza, biztosan megvernének! Ja, igen, még azért is cikiznek, mert szeretem a japán animációs sorozatokat! Utálom már, hogy néhányan csak azért járnak be az iskolába, hogy másokat totál megalázzanak, és lelkileg kárt tegyenek bennük (bennem)! Nagyon idegesítő, higgyétek el, és egyetértek AFC Tomival, hogy a XXI. században is sokan a külső alapján ítélkeznek mások felett.

Üdv: Bálint

Kedves Bravo!
Nagyon örültem, amikor megláttam az új kampányotokat. A mai világban a fiataloknak szüksége van arra, hogy valaki törődjön velük. Nekem is szükségem lett volna arra, hogy mellettem álljanak. Főként az általános iskolában.
Nem voltam egy szép lány. Sőt! Duci voltam, kancsal, és még bénácska is. Általában csúfoltak, dobáltak, a menő csajok meg kinevettek, ahol és ahogy csak tudtak. Féltem megnyílni mások előtt. Mindig azt mondták, hogy pápaszemes, meg bandzsi, és a hasonló kedvességek. Igazából sose tudtam emiatt az önbizalmamat rendesen felépíteni. Mindig is nagyon zavart a kancsalságom, de a műtétek se segítettek. Ha akkor elfogadják, és nem bántanak miatta, akkor lehet, hogy ma már minden zárkózottság nélkül együtt tudnék élni vele. Persze azóta változtam én is. A szememen kívül ma már mindent rendben találok magamon, és szerencsére mások is, de az emlékek mindig megmaradnak. Azok az emlékek, amelyeknek szépnek kellett volna lenniük, de az elfordulás és a bántás miatt, csak rideg képekként élnek bennem. Kelly

Kedves BRAVO!

Igazából ott kezdődött az egész dolog, hogy másodikos koromban jött arra rá az osztályom, hogy duci vagyok. Ezek után nem telt el úgy nap, hogy ne szóltak volna be, hogy „dagadt disznó”... Harmadikos lehettem, amikor egyik nap már nem bírtam tovább, és elkezdtem sírni a szünetben, bent a teremben, és csak egy fiú jött oda hozzám megkérdezni, hogy mi a baj. 1 ember, a körülbelül 30 közül! Szinte minden másnap sírva mentem haza, mert igen, én egy érzékeny ember vagyok, hiába vagyok túlsúlyos... Évekig egyedül voltam, mindig. Sajnos ezek miatt az évek miatt depressziós lettem, de szerencsére van 2 barátom, akik az iskolában mellettem vannak. Számomra már nincs olyan nap, hogy ne gondoljam azt, hogy mindenki rajtam röhög. Még az utcán is, amikor látok két embert összesúgni a közelemben, egyből az jut az eszembe, hogy engem beszélnek ki.

Sajnos odáig jutott a világ, hogy ha valaki nem olyan, mint az átlag, nem sovány, nincs barátja, nem festi magát 20 tonna festékkel, és nem hord olyan ruhákat, amiből kint van a fél hátsó fele, akkor az már nem is ember... Pedig igenis az! Akármilyen az ember, legyen kövér, emós vagy csúnya, ugyanolyan érző lény, mint a többiek... Én azt tanácsolom mindenkinek, akit cikiznek, hogy ne figyeljen oda azokra, akiknek annyi az élet, hogy cigi-pia-buli-beszólogatás. Inkább gondoljatok arra, hogy mennyivel jobb emberek vagytok, mint ők, és ha nehéz is, álljátok meg, hogy összetűzésbe keveredjetek velük, mert még rosszabb is kisülhet belőle!

Nike

Kedves BRAVO!

Gondoltam, én is fellépek az ügy érdekében, és elmesélem, hogy velem mi történt a divat hatására.

Mindig is egyedi voltam, mert elég magas a hangom, és fiú létemre elvileg lányosan nézek ki. Engem nem érdekel, sőt, néha még rá is teszek egy lapáttal, hogy pl. festem a hajam, meg szűk gatyában járok, meg ilyesmi, és ezért sokszor diszkriminálnak... :S

A legtöbb velem egykorú haverom (13–15 év) meglehetősen koraérett, és aki nem olyan, mint ők, azokat cikizik. Pl. az osztálytársaimnál mindennapos, hogy hétvégén eljárnak bulizni, ahol leisszák magukat, meg drogoznak, azután persze nem emlékeznek semmire, 10 évesen elvesztik a szüzességüket (még a fiúk is). Ez szerintem gáz. Ha ők azzal piszkálnak, hogy még milyen gyerekes vagyok, visszavágok nekik, hogy talán mert gyerek vagyok! Még ha korlátozva is vagyok a korom miatt – nem mehetek be oda, ahova akarok, nem csinálhatom azt, amit akarok –, nem fogok úgy viselkedni, mintha felnőtt lennék. Egy átlagos 14 éves srác vagyok, szeretek énekelni, netezni, és szeretek gyerek lenni! Csak sajnálni tudom azokat, akik 20 évesen már kiégve ülnek majd a szobájukban, és azon gondolkodnak, hogy miért kellett csak azért ilyen korán felnőniük, mert most épp az a menő.

Wobe

Kedves BRAVO!
Láttam a kampányt, és elhatároztam, hogy leírom a történetem. Lehet, hogy nem túl tanulságos, de én keresztülmentem rajta. 1 éve Mark- és No Thanx-rajongó lettem! (Elég különböző világ a kettő, tudom, de így jött ki.) Pár hónapig nem is volt gond, amíg nem kezdtem koncertekre járni, de amikor felvettem a suliba a pólóikat, kezdődtek a problémák. Összevesztem a barátaimmal. Aztán kibékültünk, de aztán megint összevesztünk. Mostanra teljesen kiközösítettek, mert más vagyok, mint ők: nem azt a béna zenét szeretem, nem járok diszkóba, nem iszom le magam a sárga földig és nincs pasim. Először ezek nagyon rosszulestek, de aztán túlléptem a dolgon, mert rájöttem, hogy sokkal jobb, hogy nem vagyok olyan, mint ők, mert ők nem voltak igaz barátok, csak kibeszéltek a hátam mögött. Még most is szoktak piszkálni, de már nem veszem fel. Ha így jobban érzik magukat, hát tegyék, de ettől nem lesznek menőbbek szerintem! Azóta megtaláltam azokat a barátokat, akik mellettem állnak, amíg világ a világ! Hála a rajongási körömnek, és legfőképpen Marknak. :)  
1 rajongó

Kedves BRAVO!
Most egy olyan esetről szeretnék beszámolni, ami szerintem a legtöbb emberrel megesett, csak nem biztos, hogy ennyire elfajultak a dolgok.
Három hónapja a szüleim elváltak, és elköltöztünk a régi városunkból. Mivel messze költöztünk anyukámmal és a testvéremmel, új iskolába kellett járnom. Az új osztályomban mindenki kedvesnek tűnt… első ránézésre! De aztán teltek a napok, és jöttek a piszkálódások, találgatások. Mindenki más volt, mint én. Mindenkinek az volt az érdeke, hogy a legrózsaszínebb cicababás ruhákat hordja, és hogy kívülről fújja az össze Britney-számot. Én nem ilyen voltam. Sohasem vettem volna fel édi-bédi rózsaszín ruhákat. Csakis a rockzenének éltem. Mivel külsőre más voltam, féltek megismerni, és inkább támadtak. Alaptalan dolgokat találtak ki, például hogy a saját nememhez vonzódom, és hogy igazából már voltam kórházban, mert öngyilkos akartam lenni. A tanárok nem tehettek semmit. Mivel kitűnő tanuló voltam, az egyik részét az osztályomnak korrepetálnom kellett angolból. Ott sem hagytak békén, folyton piszkáltak, és egyszer annyira elfajultak a dolog, hogy komolyan összeverekedtük az egyik lánnyal. (Semmi baja nem lett egyikünknek sem.) Azután már alig mertem bemenni az iskolába, mindig éppen csöngetésre értem be, és a szünetekben is inkább lementem az udvarra. Ez szemet szúrt nekik, és már itt is jöttek a találgatások: biztosan drogozni vagy cigizni megyek ki. Egy nap azonban mikor korrepetáláson megismerkedtem az egyik lánnyal, nagyon kellemesen csalódott bennem: Rájött, hogy alaptalanok voltak a feltétezéseik, és hogy nem a külső alapján kellett volna megítélniük. Azóta is vannak természetesen csípős beszólások, és nem csak a suliban, hanem az utcán is. Szerintem az embereknek nem a külső vagy a zenei ízlés alapján kéne megítélniük másokat, és nem kellene félniük a másságtól. Szerintem ez egy nagyon tanulságos eset arra, hogy miért kell megismernünk egy embert ahhoz, hogy véleményünk lehessen róla...
Üdvözlettel: Stella

Sziasztok!

Olvastam az újságban a kampányról, és láttam, hogy lehet írni. Mivel én is keresztülmentem 1-2 dolgon, mindenképpen szeretnék részt venni a kampányban. :) Ezért is leírom, hogy mik történtek velem...

Pár éve elkezdtek kijönni a pattanások az arcomon. Gondoltam, ezzel nincs semmi baj, hisz tini vagyok, ez teljesen normális. Egyre több pattanás és mitesszer jelent meg az arcomon. Később már a hátamon, a vállamon, a mellemnél is kezdtek kijönni. Kb. 1 év alatt teljesen elcsúfultam: mindenhol tiszta pattanás voltam, ráadásul az összes nagyon csúnya nagy, gyulladt volt! Mondanom sem kell, hogy gyűlöltem tükörbe nézni... Nagyon ronda voltam!!! És ezt nem csak én láttam így: az osztálytársaim, a környezetemben élő emberek elkezdtek csúfolni. Meg ha elmentem az utcán egy kamasz mellett, azonnal röhögni kezdett rajtam. Kétségkívül röhejesen csúnya voltam, az biztos. Nem csak a bőröm volt ronda... kicsit duci voltam, és szemüveges. Mindenki összesúgott a hátam mögött, az emberek elfordultak tőlem. Életem legrosszabb évei voltak! Rengeteget sírtam, szenvedtem... senkinek nem kívánom ezt! Ráadásul hiába próbáltam bármilyen pattanásra való krémet, tonikot, lemosót vagy bármit, semmi sem használt.

Aztán elmentem bőrgyógyászhoz, kaptam valami drága szert, ami kicsit segített. De ez sem sokat használt, így végül gyógyszeres kezelésre került sor. Kb. 8 hónapig szedtem egy erős gyógyszert, aminek igen rossz hatása van a szervezetre, de engem ez nem érdekelt, csak 1 dolog lebegett a szemem előtt: nekem is legyen szép bőröm! Hála az Istennek a gyógyszer semmilyen mellékhatást nem váltott ki nálam, így elkezdett szépülni a bőröm. :) Attól kezdve, hogy újra (egész) szép lett az arcom, az emberek elkezdtek foglalkozni velem. Egész másképp néztek rám, mint azelőtt! A fiúk is megkedveltek...:)))

Azóta is nagyon érzékenyen érint ez a téma. Szerintem szörnyű, hogy a mai világban csak a szép lányok tudnak érvényesülni, a többieket kicikizik, kinevetik, semmi esélyük sincs a boldog életre. Mindenkinek csak a külső számít, ez borzasztó! Ezért is ahol tudok, próbálok segíteni azokon, akiket elnyomnak a társaik valami miatt (legyen az külső, vagy valami olyan tulajdonság, esetleg eltérő stílus miatt), mert ezeken én mind keresztülmentem!

Lányok, csak annyit üzenek nektek, hogy legyetek erősek, kitartóak, és küzdjetek az értékeitekért! Ne hagyjátok elnyomni magatok (ahogy azt Christina Aguilera is megénekelte). Ne foglalkozzatok másokkal, mindig legyetek önmagatok! Legyetek jók (ha tudtok) a többi nem számít... ;) Vivy

Sziasztok!

Elsős korom óta a suliban piszkáltak engem, mert érzékenyebb és sebezhetőbb voltam az átlagosnál. Rengeteget sírtam, és nem szerettem a sulit. Ötödikes koromra pedig már a tanulmányi átlagom is romlott.

Szörnyű érzés volt. Senkinek nem kívánom!

Aztán hetedikben új suliba kerültem. Sokkal jobb, mint a régi. Itt nem piszkálnak annyit, és kedvelnek engem!

De aztán később megtudták, hogy a kedvencem a Tokio Hotel, azon belül Bill, akit ők a sárga földig döngölnének legszívesebben! Ha meglátják valamelyik TH-s cuccomat, rögtön elkezdenek fújogni!

Én meg a technót utálom, amit ők nagyon imádnak!

Látjátok? Ez az, amit nem kéne csinálnia egy embernek sem!!! Egyszer még azt is szóba hozta az új osztályom, hogy verjenek meg, mert TH-s pólóban mentem suliba!

Ezt, amit ide leírtam, szörnyű érzés átélni nap, mint nap! De legalább egy kicsivel javult a helyzetem azzal, hogy iskolát váltottam!

Andy, 13

Hát, hol kezdjem... Szóval a gondok ott kezdődnek, hogy emós vagyok, vagyis én nem igazán mondom magam annak, de mivel kicsit érzékeny vagyok és szeretem az idézeteket, elkönyveltek annak... Ja, meg feketében járok, de azt én az önbizalomhiányomnak tudom be... Az osztályban nem fogadtak el, mert én nem vagyok elég jó a tökéletes világukba. Barátaim nincsenek, suli után jövök haza, és elkezdek a neten TH-s sztorikat olvasni, amikor csak tudom, azt csinálom, vagy épp fejben írom a saját történetemet... álmodozom.

Van egy srác, akivel egy lépcsőházban lakunk. Teljesen más a lelkivilágunk, és ez a kinézetünkön is látszik – de mindig kedves és köszön, mosolyog, és asszem, egyelőre ez is elég... Olyan jó lenne, ha lenne egy barátnőm, akinek elmesélhetném... :(

Nah, csak ennyi lenne. Sya, Orsi

Sziasztok!

Tudom, hogy ez nem a legtanulságosabb történet, viszont azt hiszem, sajnos rengeteg helyen előfordul.

Idén kerültem új suliba, 9.-es vagyok. Az osztály nagy része már teljesen összeszokott, kivéve persze az „elitet”, akik az „átlag fölé emelkednek”, és egy lányt, aki nem találja a helyét. Egészen pontosan (és őszintén) fogalmazva az osztályközösség nem fogadja be. A lány 1-2 emberrel van jóban, ez nem elég ahhoz, hogy szívesen jöjjön be közénk.

Igaz, ami igaz, elég érdekes teremtés, nem is túl barátkozó, ezért nem sikerült kialakítania a kapcsolatait, a helyzet pedig szeptember óta elég sokat romlott... Szinte az egész osztály mindennap azt lesi, hogy mikor mit csinál, mikor lehet rajta röhögni. A csordaszellem... És vannak azok, akik igazából nem foglalkoznak vele. Én is ide tartozom, csak közben sajnálom is. És ez pont az, ami ellen most írnék, tiltakoznék. Mert ez is a tolerancia hiányának egy fajtája: elfordulunk.

Vagyunk egy páran, akik sajnáljuk, és próbálunk vele barátkozni, de ez sem mindig megy. Ő már ilyenkor is azt várja, hogy mikor szólnak be neki legközelebb.

Azért mi sem vagyunk a helyzet magaslatán, sokkal kevesebbet teszünk, mint amennyit lehetne.

Szeretnék egy olyan történetet leírni, ami arról szól, hogy végül is a lányt megértette, és befogadta közösség, csak időt kellett neki adni. Egyelőre ez nem mutatkozik. (De remény mindig van...)

Igazából most tűnik csak fel, ahogy írom a levelet, hogy én sem teszek/tettem meg mindent, most szégyellem csak magam.

Pedig csak egy kis odafigyelésre, pozitív hozzáállásra az osztály részéről, barátságos közeledésre lenne szüksége. Senki nem ismeri igazán, nem kap lehetőséget arra, hogy megmutathassa, milyen is ő valójában. Nem is benne van a hiba, azt hiszem, hanem az osztályközösség elutasításában (bennem is).

Persze ilyeneket mondani könnyű, csak sok esetben a tartalom hiányzik, a cselekedet.

Szeretnék ezzel a lánnyal kedves lenni, de ez nem megy egyik napról a másikra, mert eddig nem sokat beszéltünk. Innentől megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy egy kicsit jobban érezhesse magát. Szükségem volt erre a felhívásotokra, mert ezek a gondolatok végig ott lappangtak bennem, mégsem mutatkoztak meg teljes egészében.

Remélem, hogy sokan belegondolnak majd a hatásotokra az ilyen és a sokkal durvább esetekbe, és megpróbálják felvenni a harcot saját előítéleteik ellen.